Montréal Kanada második legnagyobb városa és Párizs után a második legnagyobb francia nyelvű város. 1642-ben alapították. Az azonos nevű szigeten található az Ottawa és a Szent Lőrinc folyó torkolatánál. Az agglomeráció 75 szigetből áll, amelyek közül Montréal a legnagyobb. Lakossága jelenleg megközelíti a kétmilliót, elővárosokkal a négymilliót. Itt rendezték meg az 1967-es világkiállítást és az 1976-as Olimpiai Játékokat. A városban több mint 200 katolikus egyház található, a lakosság több mint 70 százaléka katolikus.

Denys Arcand Quebecben született, mégis több filmje Montréalban játszódik, mivel itt végezte filmes tanulmányait, s éveken keresztül a városban élt. Legnagyobb elismertsége talán a 2003-as Barbárok a kapuk előtt című filmjének volt, ennek eredeti forgatókönyvét Oscarra jelölték, amit végül nem nyert el, de a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját így is megkapta. Montreáli Jézus című alkotása a rendezői bemutatkozása volt 1989-ben.

A film egy montreáli kegyhely-igazgató, bizonyos Leclerc atya (Gilles Pelletier) ötletére épül: készüljön egy rendhagyó passiójáték a közelgő húsvéti ünnepek alkalmából. A hangsúly a modern, expresszív kifejezési formán lenne, hiszen a színdarabot minden évben előadják, egyre kisebb érdeklődés mellett. A hagyományos történetmesélés helyett most valami újszerűt szeretne látni, ezért kéri fel a főszerepre a tehetséges fiatal színészt, Danielt. (Lothar Bluteau)

A régi társulat néhány tagjával Daniel szabadtéri előadáson valósítja meg ezeket a modern törekvéseket. A film jelentős részében ezt a passiójátékot látjuk, és ezen a ponton a néző máris meghökken, hiszen Jézus megfeszítésének ez a fajta ábrázolása a legprofibb színháznak is büszkeségére válna a mai napig. Nem túlzás ezt állítani. Az előadáshoz lenyűgöző filmvetítés is társul, távoli csillagködök impozáns látványával, a díszletek, az effektek meghaladják az 1989-es átlag viszonyokat. Más szóval: kevés jelentős színház tudta volna ezt így véghez vinni.

Az előadásnak óriási sikere van a városi közönség körében, sőt a média is a szárnyára veszi a hősöket, Danielt és a Pilátust, Máriát, Heródest alakító társait, csak egyvalaki nem osztozik a felhőtlen siker okozta örömmámorban, Leclerc atya, aki az előadást rendelte. Túlzottan merész, határokat átlépő, elfogadhatatlanul harsány megfogalmazási módról papol, miközben mi nézők jól tudjuk, hogy valójában irigység mardossa belül. Képtelen elfogadni a színdarab Jézusának ilyen szintű népszerűségét, és az sem esik jól önérzetének, hogy lelepleződött a fiatal színész előtt, mint bukott egyházfi.

A színdarab Jézusa így akarva-akaratlan (mert azért tesz is érte) maga is Jézussá válik, s hasonló sorsra jut a végső, egyébként önmagában erős zárójelenetben. Hab a tortán az elvesztése utáni reakció az őt addig éltető média, illetve a halálát közvetve okozó atya reakciója. A színtársulatot ezentúl róla nevezik el, s minden évben folytatódik a passiójáték, kevésbé kísérletező formában, vissza a gyökerekhez jelszóval.

A film az önmagáért való színjátszás, a konvencióktól való elszakadás filmje, egy adag lázadással a minden fölött uralkodó médiagépezet ellen, azonban ez a lázadás nem elég markáns, nem elég mély, nincs igazán átütő ereje. A színészi játék rendben van, hatásosak a háttérben felsejlő városképek, néhány mondata komoly és elgondolkodtató, néhány fricskája ma is érvényes, de nem véletlenül lepte be a por. Nem tartozik a kötelező érvényű klasszikusok közé, húsvét tájékán azonban egy megtekintést mindenképpen megér.  7/10